Kívül tágasabb, de… – komfortzóna téma újratöltve

tökéletes bohóc

Ma folytatjuk a komfortzóna témát.

Ahogy a gyerek növekszik úgy növi ki a ruháját, úgy váltja le műanyag motorját háromkerekű majd kétkerekű biciklire. Minden váltáskor van egy adag szemcsillanás az újra és szomorúság a régire nézve, és ez így természetes.

Felnőttként viszont nem megy ez ilyen olajozottan, hiába van ott a tudás és tapasztalat. Nem, nem hiába, sőt! Épp a tudásunk és tapasztalatunk az, amely óvatossá tesz minket. Az előző írásunkban már szó esett arról, hogy megvan a helye az óvatosságnak, az otthonos, kényelmes, ismert dolgoknak. És ugyanúgy megvan a helye az új, bizonytalan, ismeretlen világ felé való nyitásnak. A kulcsszó itt is, mint mindig: AZ EGYENSÚLY.

Most nézzük meg miért ragaszkodunk a komfortzónához és nem merészkedünk ki belőle akkor sem, amikor pont erre lenne szükségünk.

1. Ragaszkodunk egy elképzeléshez a saját működésről, készségeinkről és képességeinkről, illetve azoknak a hiányáról. Ez az elképzelés rendelkezhet valós alapokkal, de lehet teljesen téves. Ilyen lehet például egy gyerekkori tekintélyszemély véleménye rólunk.

János nagybácsi azt mondta az 5 éves Pistinek, aki épp babrált a biciklijével: „Ugyanolyan kétbalkezes vagy mint az apád!” Ennek a véleménynek nincs sok köze Pisti képességeihez, sőt, az is lehet, hogy János bá’ már bőven túl volt 4 kupicán, mégis kis Pisti életében nyomot hagyott a János bácsi által jóhiszeműen odadobott pár szó, mivel  fontos személy volt az életében. Valószínűleg nem egyszer találkozott a bácsikájával és nem egyszer hallotta, hogy nem egy született technikai zseni. Egy idő után elhitte ezt és abbahagyta a próbálkozást. Aztán lehet, hogy arra sem emlékezik, honnan származik ez az elképzelés, hogy ő kétbalkezes. Egyszerűen csak jön valahonnan, de ez a hiedelem saját magáról meghatároz mindent, amihez kézi munkával kéne viszonyulni.

Minél hosszabb ideig ragaszkodtunk egy adott elképzeléshez, annál inkább igyekszünk igazolni az adott elképzelés létjogosultságát, ahelyett, hogy megváltoztatnánk az elképzelést vagy legalább próbára tennénk annak valóság tartalmát.

Egy másik példa: valaki ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy nincs nyelvérzéke. Általános iskolában nem sikerült használható szintre elsajátítani idegen nyelvet. Később egyszer nekifutott egy tanfolyamnak, de otthagyott. Nagy valószínűséggel többet nem áll neki új nyelvet tanulni. Még akkor is, ha szakmai továbbjutáshoz pont erre lenne a leginkább szüksége. Kéne, de…

elutasítás_2002. Félünk attól, hogy új helyzetben és lenéznek, kinevetnek, elutasítanak, stb.
Vagy mert nem fogunk tudni helyt állni rögtön az ismeretlen helyzetben, vagy mert magát az új szerepünket nem fogadja el a környezetünk. Az első esetben ez a félelem bizonyos szintig természetes. Új helyzetben rendben van, hogy nem elsőre találjuk fel magunkat. Az is lehet, hogy elsőre megtaláljuk, de ahogy jobban megismerjük a helyzetet rájövünk, hogy nem egészen úgy van, ahogy elsőre tűnt. A mi tudásalapú társadalmunkban a nem-tudásnak nagyon lenézett és alulértékelt szerep jut. Az a külső és belső elvárás él bennünk, hogy nekünk „késznek” és tökéletesnek kell lenni. Mindig. Mindenben. Pedig az élet nem egészen erről szól! Sokkal inkább a felfedezésről, tanulásról és megtapasztalásról. Ha el tudjuk fogadni, hogy sosem leszünk befejezettek és készek és tökéletesek, letesszük ezt az elvárást, akkor már kihúzhatjuk magunkat és teret engedhetünk a kíváncsiságnak, felfedező-örömnek és felszabadultságnak.

Ennek a félelemnek a másik részét ismét csak azok a negatív tapasztalatok teszik ki, amelyek életünk során nyomot hagytak bennünk, vagy az a tapasztalat, hogy az új helyzetben kritika ér(het) minket. Felnőtt, gondolkodó emberként sokszor tisztában is vagyunk az okokkal, mégsem tudunk egyedül túllépni a félelmeinken.

Ezzel érdemes kezdeni valamit, mert a félelmeink oldásával rengeteg ajtó nyílhat ki, és néha olyan összefüggések derülnek ki, és kapnak megoldást, amelyek lehetővé teszik nem csak a félelem nélküli létezést, de a felszabadult életet, és több életterület „fellélegzését”, az eddigi akadályozó tényezők eltűnését.

komfortzóna4_3003.  Félünk hibázni, ami részben hasonlít az előbb felsoroltakhoz, hiszen ismét csak egy képzeletbeli elvárásból indul ki, éspedig abból, hogy van egy helyes út, egy helyes válasz, egy helyes megfejtés. Csakhogy ez az elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy próbálkozás, kísérletezés, felfedezés hibázással jár. A hibázásnak valójában nincs negatív tartalma, csak mi töltjük meg azzal. Gondoljunk csak bele, hány csodálatos felfedezés egy kísérletezés közben becsúszott hibának „köszönhető”! A próbálkozás-hibázás-próbálkozás-siker a tanulási folyamat teljesen természetes ciklusa. Nézzünk más szemmel a hibázásra.

4.   Azzal, ha valamit, amit „kéne, jó lenne…” nem csinálunk, nem csak veszítünk, hanem nyerünk is! Tessék? Igen, azzal, ha nem tudunk valamit, ha egy helyben toporgunk, ha nem vagyunk képesek, nyerünk is. Figyelmet, törődést (akár sajnálkozás formájában is), gondoskodást. Helyesebb lenne talán ezt álnyereségnek nevezni. Lemondani róla viszont cseppet sem könnyű. Ha kilépünk a komfortzónából, ahol például képtelenek voltunk valamire és most képessé válunk, azzal megváltoztatjuk az életnek nevezet színdarab teljes forgatókönyvét. A sajnálóink, akik eddig képtelenségünket támogatták elveszítik a szerepeiket, mi meg elveszíthetjük őket. Érdemes végiggondolni a pro és kontra érveket, de hosszútávon semmiképp nem előnyös számunkra, ha nem követjük a saját fejlődésünk hívó szavát.

Legközelebb körüljárunk a komfortzóna körüli elképzeléseket, hiedelmeket és tévhiteket. Bármi kérdésed vagy gondolatod megfogalmazódott benned a témával kapcsolatosan, azt oszd meg bátran!

Izgalmas önfelfedező túrát!

Rita és Andi

Rita Bakradze és Kollár Andrea
Végtelen Lehetőség
www.Facebook.com/VégtelenLehetoseg

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.