Falak – óvnak és védenek vagy akadályoznak?

kerítés-falak_400

A falak, melyeket magunk köré építünk, hogy távol tartsák a szomorúságot, kizárják az örömöt is.
Jim Rohn

Ezt a mondatot szép közhelyként értelmezhetjük, és rálegyinthetünk, vagy mögé nézhetünk pár perc erejéig, hogy mit is jelent ez számunkra valójában?

Mi most a második lehetőséget választjuk, azaz menjünk mögé, és gondolkodjunk el rajta kicsit.

Először is miért építünk falakat? Miért van rájuk szükség vagyis mi miért hisszük azt, hogy erre van szükségünk?

Olyan esetekben érzünk késztetést a belső falépítésre, mikor valamilyen csalódás, fájdalom ér minket. Mint sok ilyen folyamat, természetesen ez sem tudatos. Az első és legmélyebb ilyen csalódások a gyermekkorban égnek belénk. Miért az általánosítás? Mert ritka (vagy nem létezik) az olyan ember, akinek nincsenek gyerekkori sérülései. Amit ritkábban szoktunk pedzegetni, az az a tény, hogy a gyerekkori történések közt is vannak hangsúlybeli különbségek. Mik lehetnek ezek? Arról van szó, hogy a világra érkezésünktől kezdve van néhány kiemelten fontos esemény, amelyek többet nyomnak a latban, mint egy “sima” esős tavaszi délután történtek. A kiemelten fontos időszakokban velünk történtek valóságosan belénk égnek, ezt a jelenséget imprintingnek nevezzük.

A kiemelt időszakok közül néhány:
– a születés és az ezt követő 24 óra,
– a szoptatás utáni elválasztás mikéntje (vagy a szoptatás hiánya),
– kb. 3-4 éves korban az anyától különválasztott én megtapasztalásának időszaka (dackorszakként ismert)
– a tinédzser kor,
– a lányoknál az első menszesz időszaka, stb.

Most nem megyünk bele a teljes tudományos magyarázatba, mindenesetre ezek az időszakok többek közt az átlagosnál jóval magasabb hormonszinttel járnak, emiatt is erőteljesebb az ebben a helyzetben megélt érzelmek-emlékek hatása még akkor is, ha lemerülnek a tudatalatti világába.

Tehát ezeknek a történéseknek az előjele, pozitív vagy negatív lenyomata tudattalanul az egész életünkre meghatározza a viszonyulásunkat bizonyos dolgokhoz. Illetve meghatározná, ha nem lennének eszközeink arra, hogy az esetleges negatív lenyomatokat befolyásoljuk. Vagy méginkább megdolgozzuk, átérezzük, megértsük és elfogadjuk. De erről később.

Nézzünk néhány példát az érzelmi lenyomatok minőségére és lehetséges következményeikre.

Például a születés után egy kisbabát inkubátorba tesznek, és pár napig nem engedik az anyukájának, hogy vele legyen, csak a szoptatás idején. Ez a babában a mély elhagyatottság érzését kelti, mindegy az indok, az marad meg benne, hogy az első óráiban, napjaiban, amit az “új világban” töltött, a számára legfontosabb személy, az anyukája magára hagyta, egyedül, védtelenül, vigasztalanul. Az érzelmi túlélés érdekében megépíti az első falat, ami minden olyan esetben, amikor érzelmileg közeledni szeretne valakihez vagy valaki őhozzá, bekapcsol. Ez az érzelmi és fizikai elhagyatottság érzés a későbbiekben tudattalan védelmi mechanizmust indít el, azaz ebben az esetben a beégett érzelmi lenyomat az, hogy nem számíthat senkire, pláne nem a hozzá közel állókra. Az alkalmazott védelmi mechanizmusok pedig kivétel nélkül olyanok lesznek, amik megpróbálják “eltávolítani” a túl közel jövő személyt – nem a szeretet vagy szerelem hiánya miatt, hanem a félelem miatt, amit elindít a közelség, hogy ennek a vége nagy csalódás és elhagyatottság érzés lesz. Az eltávolítás bármilyen módon lehetséges, olyan viselkedéssel, ami megrémiszti a másikat, értelmetlen vagy eltúlzott reakciókkal, hisztivel, túlzott elvárásokkal, stb.

Az önmagát védő személy részére az önvédelem jogos és tudattalan, mert nem akarja még egyszer átélni azt a fájdalmas érzést, amit a szeretett és várt személy távolmaradása okozott. Egyik értelmezésben ezzel megakadályozza, hogy megismétlődjön a fájdalmas esemény, ugyanakkor elvágja magát jó élményektől is, vagy lerövidíti az idejét a boldogságban tölthető időszaknak, esetleg más végkimenetelt ad neki (vége szakad a kapcsolatnak), mint ami lehetett volna belőle. A hiba nem a partner és nem is a bemutatott személy gépezetében van, “egyszerűen” át kéne programozni az imprintinget ahhoz, hogy másképp tudjon viselkedni az adott személy, és jól is érezze magát ettől a bőrében. Ez lehetséges, de erről is később.

Maradjunk a fal mechanizmusánál. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy hiába tudatosul valakiben, hogy védi magát, és emiatt hátrány is érheti, ez a tudatosítás nem elegendő ahhoz, hogy a viselkedése gyökeresen meg tudjon változni.

Olyan is van, mikor valaki mégis beleveti magát valamibe, és újra csalódik, itt kap egy nagy belső lökést, és indokot is a külvilágnak, “na ugye, hogy nem éri meg kinyílni, mert ez lesz a vége!”

Akkor mi a jó megoldás?

Nincs egyetlen jó megoldás. Legalábbis nincs általános megoldás. Mindenáron rá kell venni mindenkit, hogy bontsa le a falait? Nem. Akkor érdemes foglalkozni ezzel, ha valakiben megérett a gondolat vagy érzés, hogy akadályozva érzi magát valamiben a falai által, de nem tudja, hogyan, mivel tudna ezen változtatni. Akkor viszont jó megpróbálni tenni valamit.

Jövő héten innen folytatjuk.

Izgalmas önfelfedező túrát!

Kollár Andrea
Végtelen Lehetőség
www.facebook.com/VegtelenLehetoseg


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.